Összefoglaló a csam-ra és mindenkinek szívszeretettel:)
Nana már évek óta figyelemmel kíséri az életemet, még akkor lettem tag a Csajok a motoron oldalon, mikor elundult az egész. 30 éves koromban kezdtem egy 250-es régi Hondán, azóta emlegetem, csodaszép volt, de tényleg. Azt nem mondanám, hogy a versenyzés valaha is vonzott, sosem döntögettem pályán, de a hegyek között sem az adrenalint kerestem, inkább a túrázgatok és bámulom a szőlődombokat típus vagyok, imádtam na, egészem a három évvel ezelőtti első balesetemig. Igen első, mert tavaly júniusban szemből elcsaptak a robogón is, nyélgázon :) (45 km/h) haladtam az Izabella utcában, teljes elsőbbséggel és nő meg rámfordult balra. Nem volt elég feltűnő a láthatósági mellény rajtam, de ez már mindegy is, ő elismerte a felelősségét én meg igyekszem felépülni, de a tavalyi évem erre majdnem teljes egészében ráment. Lelkileg is. Részleteiben nem térek ki a sérülésre, legyen elég a törött csípő, a traumás csípőficam (a legádázabb ellenségemnek nem kívánom) és a 12 centis felszakadt seb a jobb térdemen, amit mint a töltött pulykát karácsonykor varrták össze, pont úgy is néz ki. Gyógyulok, edzek, sétálok, nyomom amit kell, a lelki részét is, de vissza-vissza üt a kép, hogy fekszem és ordítok a betonon meg amikor beleébredtem az altatásba. Igen, van ilyen.
Többek között emiatt is erősödött meg bennem a döntés, hogy visszamegyek Afrikába a Bamako rallival, amit egyszer már megcsináltam 15-ben, de akkor a versenykategória miatt kicsit sietősre sikerült a sztori. Én meg a baleset óta nagyon nem akarok sietni, sehova. Két perc az élet, közhely tudom, de aki átélt ilyesmit az soha nem felejti el, hogy egy szempillantás alatt ott maradhatunk.
Az ötlet még nyár elején fogant, akkor vettem is egy lazán 30 éves Mercedest, későbbi nevén Rozalindát és elkezdtük a felkészülést, egy szinte már gyerekkori barátommal, Zsófival. Így kezdődött.
Ő megjárta már Nepált én Afrikát, nagy meglepetés egyikőnket sem értheti, csak az összezártság ami odaver az embernek, de az azért eléggé megtépázza az idegeket. Ezzel számoljatok, ha bármi ilyenre adjátok a fejeteket, a legnehezebb része az emberi, nem a határ, nem a papper kitöltés, vagy a sivatagban alvás, az összezártság szed szét sok embert, de rendesen. Olyanokat tudunk akiknek húszéves barátsága szakadt meg a sivatagban, meg hagyták ott egymást egy kőszikla lábánál és ez nem legenda, megtörténik. Nagyon kiélezi a figyelmet egy ilyen szitu, a másikban az össze hülye hibát meglátod, ha picit ügyes vagy akkor ezzel együtt a sajátjaid is felszínre kerülnek. Egy-egy ilyen összezördülés esetén a legjobb megoldás a csönd, várni, mert mindig elmúlik amúgy, és rájössz tökre szereted a másikat, nem utolsó sorban vele tervezel célba érni, nem igaz? Szóval megtanulod befogni a szádat jó esetben.
A ralli Budapestről indul, most kétvévente rendezik, az idei cél Banjul/Gambia volt. Egészen odáig ennek kiemelten örültem, Szenegál egy álom, de ne szaladjunk előre. A kocsi felkészítésére minimális összeget és energiát szántam úgy mentek kifele a zsebemből a tízezrek, hogy nagyon észnél kell lenni, a low budgetet el is felejthettük. Low budget témában íme egy expert nektek, olvassátok, támogassátok! A kölcsön CB beszerelés és felantennázása volt csak 25, hogy egy tételt említsek. Sütiék rendbe vágták a kocsit, tényleg baráti fillérekért, le is ment majdnem a végéig egyetlen defekttel, az meg benne van a pakliban mindenkinek. Forró a beton és szar az út mindenhol, nehéz megúszni bármivel is nyomuljon az ember. Meg volt hát mindenünk, bátorságunk is, amikor eljött a rajt napja, apró para reggel, nem megy le a kocsi Genováig sem, persze végül nem volt semmi gond. Onnan meg már egy ugrás Afrika, beteleportáltunk. Komppal mentünk át, igaz itt két lehetőség van. Mehetsz le Gibraltárnak, ahol menetrendszerinti óránkénti járat visz át, van aki erre esküszik. Én a Genovai kompra.
Rajt tehát pénteken, hétfő délután 6 magasságában kiállsz Afrikai földre és örülsz, vagy éppen örülnél, ha nem szívatnak meg a szkennerrel meg ide-oda küldözgetéssel a vámosok, zsupsz 3.5 óra, ezzel kell számolni, itt kérem minden no problem, de az minimum két óráig eltart. Kivergődtük magunkat olyan éjjel 11-re így az aznap esti lemegyünk Casablanca-ba ugrott, maradtunk Tangerben, a Continentalban, marokkói szállóda öböl felett a hegyen, elég állat, csak kicsit megfagytunk éjjel, más gond nem volt. Imádom, állandóan fázni megyek Afrikába.
Másnap leszakadtunk a többiekről és valóban lementünk a beautiful friendship városába, csudafasza út volt, még annál is inkább jó érkezés, két óránkba telt átmenni a városon. Egy átlagosan közepes szállodában voltunk a Miami utánzatú beach mellett, lementünk sétálni a partra, ettünk és szerintem aludtunk egy laza 12 órát.
Másnap estére csatlakoztunk a mezőnyhöz Tafraoute-ban, atomállat szállásunk volt, szuper vacsorával és az első közös ökörködéssel, pálinkázással, néhány liter forralt bor is elfogyott. Másnap nekiugrottunk a leghosszabb távnak, Layounne-ig, ettünk az óceán partján nagyon frankó tagine-t, kicsit kacskaringós volt a téma, előző nap már volt gondunk a fékkel, ettől volt egy kis para. De kiderült, hogy semmi extra csak a szervó száll el néha, az meg kit érdekel. No problem ugye. Ezt a témát el is engedtük.
Napközben megérkezett András is (népszerűbb nevén A Villám Géza) a Porsche-val, Zsófi átült hozzá, hozzám meg a Jász Zoli és készült egy hosszabb riport, meg pár külső felvétel a kocsimról amit be is vágtak ide ni, mutatom:
http://rtl.hu/rtlklub/fokuszplusz/bamako-rali-igy-eltuk-tul-afrikat
Szerintem tök jó lett, főleg az első vágókép a száradó bugyimmal a kocsi kapaszkodóján! Kösz Zoli innen is! Volt egy defektünk amit elég rezignáltan fogadtam, felhívtam Django-ékat akiknél vadiúj elektromos emelő IS volt. Tomi 5 perc alatt cserélt a Gulyás Andristól kapott borzalmas, de annál hasznosabb gumira, ám nagyon ez sem érdekelt, le is mentünk vele majdnem a végéig. Köszi Tomi, Miki, Jani!
Este Layounne-ban Miki által foglalt szálláson aludtunk egyet, ott tényleg nem történt semmi más, annyira nem, hogy nekem ez az este ki is esett úgy ahogy volt, talán a reggeli kávéra emlékszem, másra nem.
Másnap irány Dakhla felé, Dakhla tök unalmas, elkövettem azt a hibát, hogy megint végigkocogtam a benyúló szigeten a végéig, hülyeség bemenni, az aznap esti tábor kinn lett volna, igaz ha sátorban alszunk lehet még most is szentségelnék olyan rettenet hideg meg szél volt. Wera egyik legjobb bamakós sztorija amikor elhagyta a hálózsákják és annyira szétfagyott, hogy napokig próbált felmelegedni utána: jajj istenem Wera, annyira hiányzol és hiányzik a sivatag, meg Bou Lanoar meg AZ a csillagos ég. Annyival beljebb kerültünk, hogy a szállodát üzelemtető Ahmed és haverja segítettek megjavíttatni az elszállt guminkat, azaz vettünk egy újat kétszáz dirhamért, ami nagyjából hatezer forint. Egy ilyen adásvétel úgy zajlik Afrikában, hogy előveszik az első gumit, ami nem jó, a másodikat az sem, a harmadikat ami még rosszabb, majd visszateszik az első szar gumit és megjavítva eladják neked. Komoly! :-)
Amikor hazajöttem Szlauko Gabi azt mondta, Stockholm szindrómám van és valóban na, odamegyünk szívatni magunkat, és vissza-visszajárunk, mert Afrika megzabálja a lelked, ott ragadsz mint a Kis Herceg a sivatagban.
Dakhla-ból lementünk egyenest a Maurián határhoz amitől annyira be voltam szarva a múlkori szívózásuk miatt, hogy a Zsófi már órákkal ezelőtt nyugtatókat adagolt belém, ne legyen semmi zűr. (aki ismer, tudja:) Persze egy ilyen ráizgulás után sosincs semmi, átmentünk 10 perc alatt, frankón még sürgettek is, de tényleg, segítettek, viccelődtek, senki semmit nem nézett, jöttek a sörök, pálinkák velünk és meg sem álltam a szívszerelmem helyig, Bou Lanoar, a bivoakk, a Bamako rally-nak, ahogy Idomou tolta a videójában a Facebook-on.
Idomou a helyi turisztikai expert főkonzul, nem tudjuk a titulusát, de mindenkivel óriási Facebook friend és évről évre egyre nagyobb és díszesebb lebernyegben jár. Ha elkadsz Idomou segít, és ami meglepő volt idén nem húzott le senkit extra pénzre, sőt a vízumot a sivatag közepén intézték nekünk, ötös volt Idomou köszi!
Ha nem voltál még erre, marha nehéz átadnom az érzést. Ülsz a homokban, nézed az eget eljöttél x ezer kilométert érte és azt érzed, megjöttél, ide vágysz vissza három éve és megcsináltad megint. Elég frankó kis este kerekedett ott, bár hideg volt, ittunk kis pálinkát segítségképpen, de persze csak azért. Ilyenkor a katonák körbeveszik a tábort tisztes távolból, három éve a közelünkbe nem jöttek. Most csak híre ment, hogy seggrészeg férfiemberek benn ökörködnek parókákkal a fejükön, így bejöttek megnézni mitől annyira hülye az európai ember. És képzeld elkérték a parókát, kép is készült róla, szelfi a mauritán katonákkal, ahogy fején virít a szőke csoda, óriási volt, röhögtünk nagyon. Beszélgettünk hajnalig a dűnéken, nehéz elmondani milyen, tényleg örökre visszavágysz ide, ha csak egyszer betetted a lábad. A lelked annyira szabad lesz ott, tényleg alig tudtam kordában tartani magam. Lassan három hete hazajöttem, most kezdek helyrebillenni és tudom egyáltalán leírni ezeket.
Bou Lanouarból egyenesen Nouakchottba mentünk, hülyültünk Zsófival sokat, marha jó kedvem volt, a csodás fővárosban meg lőttünk egy fokkal jobb szállodát ahol ugrottam egy akkora seggest a medencébe, hogy kicsapott a víz a portáig. Muszáj volt, a homokvíhar miatt úgy néztünk ki mint az afrikai menekültek, büdös koszos mocskosak voltunk, az is lehet, hogy kétszer fürödtem le.
A ruháinkat kimostuk, meg is száradt másnapra, amikor meghoztuk az egyik legrosszabb döntésünket az út során, nekiindultunk a Rosso-i határnak egy nappal a tervezett szenegáli érkezés előtt. NE MENJETEK ROSSO-ba ide leírom, mert az itinerből hogy-hogy nem kimaradt, így csak arra tudtunk hagyatkozni, hogy a másik út Djama-ba nagyon rossz, kátyús, amit szerettünk volna elkerülni. Na sikerült 3 órát küzdeni a kikötés után, ha mégis Rosso-nak mennétek mondom a megoldást. Minden nagyon fontosan szaladgáló és neked ajánlkozó embert levegőnek nézni, NEM FELIDEGELNI magad és menni irodártól irodáig, ha pedig találsz egy angolul vakeró valóban oda tartozó embert, azt addig nem elengedni amíg át nem jutsz a kapun. Bociszemekkel nézni akkor is ha pasi vagy, különben lehúznak mint állat, minket is le akartak egy százasra pluszban. Euró. Nem fizettünk és valahogy a végére lett megoldás, jött egy öltönyös nagyon fontos ember, aki adott nekünk egy roppant hivatalos pecsételt papírt, hogy a kocsi belépett az országba velünk együtt és ezért semmi extra pluszt nem fizettünk. Zsófi érdeme, na jó az enyém is, mert hihetetlen nyugalommal kezeltem a helyzetet egészen a végéig, akkor szállt csak kicsit el az agyam, mikor még két kapun kellett átjutni, mert ez, meg az is egy külön service. Kérem.
Hiába van papírod még triplán ellenőriznek, pénzt meg mindenki próbál kérni, de ne adjatok. Lényeg, hogy este 11-re a Zebrabarban voltunk, vissza is akarok menni Szenegálba ez volt az út legjobb része, minden szempontból.
Az előreszaladás miatt két teljes napunk volt itt, egy olyanfasza bungalóban, hogy még baldachin is volt az ágy fölött, ami Zsófi szerint szúnyogháló, nekem nem az, de mindegy. Frankó fürdő, bár, kaja, svájci tulajokkal akik kicsit be voltak feszülve a sok vendég érkezésére, de mit várjon az ember a svájcitól ugye. Alvás és egész napos lazulás sétálás, rákok piszkálgatása után megérkezett a mezőny este, írek, olaszok, magyarok, mindenki megitta és ette magáét, Sütiék is megjöttek, megint rengeteget röhögtünk, meg ettünk paprikás krumplit, köszi Metzker Pisti, és dumáltunk hajnalig. Na ettől a mutatványtól a másnapi kelés nem úgy sikerült ahogy elterveztük, sikerült fél délig szédelegni mindenfelé meg meginni a gyógysöröket, így késve indultunk csak Kaye Boubou felé, nem kapkodtuk el az indulást na. Itt már végigkísérte a napot a "tudok Tambacounda-ban egy jó hamburgerest" téma, másnaposan mi más kívánna az ember ugye, szénhidrátot cukkorral ha lehet folyamatosan egész nap. Itt is a válasz az otthon miért nem iszom kérdésre. :-)
Megálltunk Touba-ban megnézni a mecsetet, a helyi vezetőjük kísért minket körbe, miután beburkoltak mindenkit hosszú gatyába meg a nőket leplekbe. Óriási épület, amit éppen marokkóiak (vagy marokkói tervek alapján, nem emlékszem) újítanak fel, telerakták carrarai márvánnyal, meg minden drága cuccal és persze nem tartanak vele sehol. A mecset alapítója és fia itt vannak eltemetve két ilyen kisebb kockában, mint amilyen Mekkában is van, ott imádkozhatsz, azaz ott is, de szigorúan nők és férfiak külön, mindig. Nekünk is csak úgy engedtek fotózni ha külön álltunk, abban az esetben mehetett nő és férfi egy képre, ha férj és feleség voltak. Amúgy nem. Itt jött a pont amikor a csávó megkérdezte, hogy és az én férjem az holmerre, mondtam otthon, mire a válasz, hogy aaaa akkor you are a free woman, how great is that, az anyám úristenik bekóstolt az arab! Tutira odavizionált magának hatodikként a sorba. :)
Nem értünk be este a kempingbe mert járhatatlan volt az út, így kinn aludtunk a mezőn, szavannán na, kocsik egy körbe rakva, sátor kidobva, hideg volt még itt is, de kibírtuk valahogy. Reggel lövésekre ébrendtünk aminek fele sem tréfa, igen gyorsan meglódultunk a tambacoundai Best Burger irányába, ahol végre kaptam hamburgert kólával, kánaán, mégiscsak hatott a toubai mecset és felkerültem a mennyországba.
A városban szuper kis lázongások voltak, így néhány kerülőutat kellett alkalmazni, hogy kijussunk onnan. Nagyon komoly oka volt a dolognak, a helyi erők be akarják vezetni a jogosítványt motorra is, így a motorosok meg az autósok csépelték egymást, meg bazinagy tüzeket gyújtottak a nagyobb utakat lezárva ezzel, de velünk nem foglalkozott a kutya sem. Érdekes ha ilyen helyzetbe kerülsz nem félsz. Ez amúgy marha nagy rákfenéje az emberi létnek, hogy előre parázunk mindenen, ami ki tudja bekövetkezik-e és amikor ott fekszel például elütve a betonon, ahogy én feküdtem tavaly júniusban, akkor MÁR nem félsz, átkapcsol az agyad. Ne fossatok, a paráink nagyon kicsi százaléka történik csak velünk! :)
A vadkemping után irányban Wassadou felé vettük magunkat, nem tudtam, hogy ez lesz a csúcsa az útnak, ők is (Zebra és Best Burger dettó) fenn vannak a Tripadvisoron, persze mínusz kettőre értékelve, gondolom eltéved amerikai turisták Hiltont vizionáltak a helyére. Igazi afrikai kalyibában aludtunk ahol haverunk két leguán volt a plafonon, és ettünk-ittunk buliztunk a Gambia partján, ahol páviánok rohangáltak a fákon, meg vizilólesre mentünk délután, ahol vizilovat nem, de a nyomát megtaláltuk. Mindenféle madarak jönnek-mennek amilyet otthon soha nem láttál, a víz, a fények az emberek, nekem minden egy csoda volt Szenegálban és itt jegyzem meg, nagyon olcsó a repjegy Dakarba. Ide nagyon húz a szívem vissza, nem engedtem még el a gondolatot, hogy jövő januárban eltengődöm itt egy hónapot fillérekért a melegben. Zsófi szerint horkoltam ami nem igaz, de a lényeg hogy óriási jókedvvel ébredve nekimentünk a másnap esti célnak, ahonnan mentem tovább is állunk a következő esti kempinge.
Janjanbureh hagyott némi kívánnivalót maga után, kicsi poros koszfészek volt, nagyon kevés szállás lehetőséggel, így a csapat leszavazta a szarok rá és maradok mert szól a zene hozzáállásomat, és átrángattak a szó legszorosabb értelmében Tendaba-ba. Rángattak, mert a kocsi még előző nap kezdte megadni magát, ám kiderült nincs extra nagy probléma csak az üzemanyag ellátás gyengélkedett, egy szelep szállt el, amiatt szívott levegőt a cucc.
Rohadt későn értünk át a helyre, mert útközben volt kettőmillióhárom Police Check-pont Charlie, ahogy Zsófi nevezte el, és mindegyiken megpróbáltak lehúzni valami kadura (petit cadou apró ajándék), ami lehet akár egy toll is. Annyira untuk már, hogy folyamatos trükköket eszeltünk ki, az egyinél csak magyarul válaszoltunk neki, hosszú kerek összetett mondatokban (és ne sírj be a röhögéstől) elhitte végül, hogy mi nem érteni egyik nyelvet sem amit ő beszél, és továbbengedett a levámolásunk nélkül. Lukas ötlete volt a dolog, a hi my friend what did you bring for us kérdésre, hogy hello my friend we have a big beautiful hungarian smile for you guys, és ez is működött, nem adtunk semmit. A tollak így is nullára fogytak, az út végén mindenki kölcsön kért a másiktól. Így megy ez. Szóval vontattunk, szereltünk, köszi fiúk tényleg, aztán megint szereltünk reggel, mert elfogyott a fékbetét is, Soma-ba mentünk be a Sütivel meg a szerelő csávóval érte, ezért megint késve indultunk a cél felé, eleinte a Zoliékkal.
Itt én kissé el voltam kámpicsorodva, még egy rendőrrel is sikerült összeugatnom amikor elvette a telefonom egy ártatlan fotó miatt, de végül kettesben, Zsófival beértünk Banjulba, mondhatjuk, hogy nagyobb nehézségek, vagy extrán költséges szerelés nélkül. Iszonyatosan fáradtak voltunk, annyira le voltunk lakva mindketten, hogy kettőig nem láttunk én még kibőgtem magam alvás előtt, aztán toluk addig míg magunktól fel nem ébredtünk.
És akkor már állt a célkapu. Jó volt. Nagyon. Igen.
Még most sem fogom fel mit csináltam végig és hogyan, ketten nőként, igaz sok-sok segítséget kapva, de letolni 7000 kilométert az óceánpartig nagyobb kalamajka nélkül úgy érzem, hogy igazi fasza teljesítmény. Azokban a helyzetekben ahol tényleg a végét jártuk példátlanul példásan viselkedtünk mindketten, egymást segítve és ami nagy szó, egyszer sem vesztünk össze. Három hét összezárva, abból nagyobbik része kicsike légtérben, nagyon embertpróbáló dolog, vannak akik már a kompon, vagy a kompsorban összekapnak. Jól csináltuk. Ja és nagyon jól vezetünk, mindketten.
Bajulban aznap este volt egy záróparti a Green Mambában, szörnyű műsorral, kiosztották a díjakat, találkoztam a Mirko Toyota-s haverjával, tök részegen szelfiket is küldtünk haza, Viktorunk megemlített minket mint a mercis csajok, akik segítették őt az úton amikor megkapta a motoros díját, és éjjel némi bonyodalom után hazataxiztam Bakauba köszi Totya. Az első banjuli szállásunk ott volt amit Janiéktól örökültünk szépen. Roth Janiék sajnos elvéreztek a B2 Beach-en, ezt le is írom ide, ha nincs jó kocsid, ne menj oda le, mert elfüstölsz mint a T5 kuplungja, amit sajnos nem tudtak megjavítani Nouakchott-ban sem. Nem lehet azonban ez véletlen, hogy 15-ben a Csimi Atti maradt kinn egy Touareggel, most a T5-öt kellett ott hagyni gombokért az araboknak (meg gondolom a komplett felszerelést amit Miki belehalmozott az útra, tényleg őszintén sajnálom), és kiégett egy Touareg Genova-nál, frankón kigyulladt a motorja, zátty. Ők eBay-ről! rendeltek motort Olaszországba és két hét késséssel a mezőny után elindultak az útra, nem tudom hol tarthatnak, mi lehet velük, de óriási elszántságra és bekattant agyra vall, ami azért jellemző mindenkire aki ide elindul egyszer. Vagy többször. Három VW azért már komolyabb minta nem igaz? Vegyetek Mercedest. :)
A kocsit sajnos nem tudtuk eladni Gambiában, most kinn áll egy kertben biztonságban, egyelőre egyetlen ajánlatom sincs rá, ez az egy volt amit benéztem, de nem bánom, ha jön vissza belőle valami akkor jön, ha nem, akkor odaadjuk az árváknak, valami tanárnak vagy papnak, mindegy is, Totyáék, Belláékmajd segítenek, ha ne adj isten addig jutunk.
Az utolsó napokat Kololiban az Easy Time Lodge-ban tengődtük, Zsófi szegény nem tudott aludni mert, Jason rittyentett egy laza bulit egyik este, ordított a Madness én meg végre kiugráltam magam ZENÉRE, amit megint elcsesztem a kocsiba, mert az összes cucc amit leszedtem Spotify-ról nem műkdötött, így végül volt négy Tilos Rádiós CD-m (jövő héten szerda reggel 10-re megyek interjúra, kösz Kovarszki mindent) meg amit Zsófi összekotort otthon Beyonce-tól valamelyik Boys-ig, jót akart, nem bántom érte:)))). Szóval a zene nagyon hiányzott, ugráltuk kicsit és néztük a kerekedő holdat minden áldott este hajnalig a pálmafák felett.
Banjulban kerültünk Karcsival közelebb egymáshoz, a Hutnik Karcsi. Sokan óva intenek tőle, hogy lehúzós, meg olyan amilyen, de ha elolvasod a könyvét nagyon nem lesz min meglepődni nála. Ha odafigyelsz arra amit Kari mond rájössz, tényleg keni-vágja Afrikát, tud segíteni kocsit eladni, helyiekkel tárgyalni, megérti a skót akcentust (amit én nem:), és úgy alapból van egy ilyen mindenkinek segítek nyomora (hasonlítunk), amit sokan ki is használnak nála. Most éppen Pesten van, nagyon megszerettem mint embert, nem tudom meddig ragadt itt, de a meséi, élményei kifogyhatatlanok, két hosszúlépés között beszélgetünk továbbra is, mármint ő lép én meg teázom.
Pár nap szerencsétlenkedős kocsieldási próba után péntek hajnalban nekiindultuk a reptérnek és két átszállással hazajöttünk Bécsbe. Ha előre vesztek repjegyek akkor biztosan olcsóbb, nekünk 120 volt a Momondon Bécsbe. Átszállás Casablanca és Zürich. Volt kontraszt! :)
Alapvetően sima utunk volt, a kocsi nagyon jól működött, az emberi dolgok is úgy ahogy, az, hogy ott hagytak minket az út közepén pár nap együtt kocsikázás után némileg kettétörte a töretlennek látszó jókedvemet, de lassan túlteszem magam rajta. Bármennyire is kolonc a másik, bármennyire is szar az autója, nem hagyjuk ott egy félmondattal, mi sem engedtük el a Niva-t három éve, csórók nem láttak semmit, rádiójuk nem volt jó, végighúztuk őket Bamako-ig és együtt értünk a szállodába. Nem baj, 2 év múlva terepre megyünk, eldöntöttem, ha nem is a legdurvább szakaszokra, de terepre.
Ehhez keresünk autót, támogatót, amire van két évünk megtalálni. Nem lesz gond. Ugye hogy? :-)
Ölelünk mindenkit, jó volt, ne féljetek kilépni a konfortzónátokból, nagyot álmodni sem, minden ilyen döntésnek meg van a jutalma, mindenből tanulunk, tényleg. Hálás vagyok, hogy túléltem a balesetet, a tavalyi nyarat végigfeküve az ágyamban trombózissal, csípőtöréssel, meg a többivel, hálás vagyok, hogy újra láthattam AZT az eget. Köszönöm a szervezőknek is, pacsi Lustee, Évi, Gergő, Wera és Bandi! Lavjúall.
Mari
és
Zsófi
WWW.MARYCARRY.HU